Dr. Farkas Gábor: „Az orvosnak a betegágyhoz úgy kell közelednie, mintha szentélybe lépne”

Ifjúkorában a fizika olimpiai keret legjobb tíz versenyzője között tartották számon – mégis orvos lett. Fél évvel a diploma után daganatos betegséggel kellett szembenéznie. Részt vett a délszláv háború sérültjeinek ellátásában. Volt, hogy 48 órán át állt a műtőasztal mellett. A magyar mikrosebészet élvonalához tartozott, pályája utolsó aktív 17 évét pedig az Országos Gerincgyógyászati Központban töltötte. Portréinterjú.

Dr. Farkas Gábor sebész, baleseti sebész-traumatológus, kézsebész főorvos életútja egyszerre szól szakmai maximalizmusról, belső tartásról, mély humánumról és arról a különleges közösségről, amelyet ő csak így nevez: „trauma family”.

Az elméleti fizika vonzásában

Több generációs orvoscsaládból származik. Egyenes út vezetett a pályára?

– Valóban, én már az ötödik generációhoz tartozom. Volt a családban regionális főorvos, sebész főorvos, szülész-nőgyógyász is. Nagyapám korán meghalt, nagyanyám három gyermeket taníttatott ki orvosnak, elképesztő nehézségek árán. A minta tehát adott volt, de én mégsem ebbe az irányba indultam. Matematika tagozatra jártam és elméleti fizikusnak készültem. A fizikai olimpiai keret első tíz versenyzője között voltam. Jártunk a piszkéstetői csillagvizsgálóba, az ELTE-re, az ATOMKI-ba elméleti és gyakorlati képzésekre. Mindemellett matematikából Fehér Lipót-versenyt nyertem. De közel állt a szívemhez a kémia és a biológia is. Tehát a továbbtanulás terén minden út nyitva állt előttem: mindenhova maximális pontot vittem volna.

Miért váltott mégis?

– Az utolsó hónapokban döntöttem úgy, hogy mégis a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára jelentkezem. Talán a családi háttér is dolgozott bennem ekkor. Az egyetemet elsőre elvégeztem, utóvizsgám sem volt – de közben rengeteget sportoltam.

A vívás volt a nagy szerelem.

– Ifjúsági aranyjelvényes, első osztályú vívó voltam. A Pécsi Egyetemi Atlétikai Klubban vívtunk, rendszeresen nyertük a főiskolai, egyetemi bajnokságokat. Heti öt edzés, minden hétvégén verseny. 

„A legnagyobb kihívást kerestem”

Mikor dőlt el, hogy sebész lesz?

– Az egyetem végén éreztem, hogy manuális szakmát szeretnék. Ezek közül a legnagyobb kihívás a baleseti sebészet volt. Amikor 1984-ben végeztem, akkor traumatológiai szakvizsgát általános sebészeten vagy ortopédián keresztül lehetett szerezni. Én az általános sebészetet választottam. Így találkoztam többek között ér-, daganat-, hasi, emlő-, pajzsmirigysebészettel is – széleskörű alapozást kaptam.

Majd visszatért Pécsre a traumatológiára.

– Igen, és ott a kézsebészet felé fordultam. Ennek oka, hogy a traumatológián elindult egy intenzív specializálódás, és ezen a területen emberhiány volt. Akkoriban Magyarországon mindössze két helyen történt végtagreplantáció – az egyik mi voltunk. Nyárády professzor vezetésével végeztük el az első nagy végtagreplantációt, amelyben aktívan részt vettem. Megdöbbentő és egyben felemelő érzés egy ilyen folyamat. Behoznak egy végtag nélküli beteget, a levágott kart külön. A munkánknak köszönhetően aztán újra életre kel a végtag. Nem mindig tökéletes a funkció, de utólagos műtétekkel (izomátforgatásokkal, idegtranszplantációkkal) sokat lehet rajta javítani. Ez óriási kihívás mind a mai napig.

A mikrosebészet komoly szakmai felkészültséget, precizitást igényel.

– Pontosan így van. Nyárády professzor rendkívül szigorú volt. Az önálló replantációs ügyelethez tíz patkányaortát kellett megvarrni úgy, hogy az állat túlélje. Ha a nyolcadik elpusztult, kezdhettük elölről. Rendkívül sokat dolgoztunk az ügyeletben, sok esetben díjazás nélkül. De tudtuk, hogy ez a speciális tudásunk miatt van. Később magam is oktattam mikrosebészetet többek között fül-orr-gégészeknek, idegsebészeknek, érsebészeknek, szemészeknek. Nehéz iskola ez. A mikroszkóp alatt végzett munka nemcsak technikai tudást igényel, mentális fegyelmet is.

Ráadásul nem ritka, hogy akár 14 órát is a műtőasztal mellett áll a sebész. Hogy lehet mentálisan és fizikailag helytállni sok-sok órán keresztül?

– Amikor behoznak egy darabokra roncsolódott embert, és tudom, hogy 150 kilométeres körzetben nincs más, aki életben tudná tartani, akkor nincs olyan, hogy fáradt vagyok. Az adrenalin, a felelősség és a koncentráció egyszerűen felülírja a fizikai korlátokat. Egy ilyen műtétnél nem órákban gondolkodik az ember, hanem lépésekben: most ezt kell megoldani, utána azt. Apró döntések sorozata, folyamatos jelenlét. Természetesen fizikailag rendkívül megterhelő – állni kell, figyelni kell, nem lehet hibázni. De ilyenkor beszűkül a világ, csak a műtéti terület létezik. A fáradtság utólag jön meg. Ott és akkor az egyetlen kérdés az: életben marad-e a beteg. És ha sikerül, az minden kimerültséget felülír.

„Fizikálisan meg kell tapasztalni a testet”

Több külföldi egyetemen is járt, igen nagy rálátása van az oktatási programokra is. Hogyan látja ma az orvosképzés digitalizálásának lehetőségeit?

– Az egykori anatómiai professzorom New Orleansban, a Tulane Egyetemen lett intézetvezető. Felkért, hogy segítsek felépíteni egy digitális távoktatási rendszert. A cél az volt, hogy az anatómiát ne tankönyvízűen tanítsuk. Nagyon izgalmas munka volt. De végül arra jutottunk: kizárólag digitális oktatásra az anatómiát nem lehet alapozni. Az a fizikai élmény, amikor egy medikus először áll egy kadáver (holttest) mellett, amikor kézbe veszi a szívét, amikor érzi a szövetek ellenállását, a súlyát, a rétegek egymásra épülését – ezt nem lehet monitoron keresztül átadni. A képernyő sík. A test térbeli. A képernyő steril. A valóság szagokkal, tapintással, felelősséggel jár. Egy sebésznek nem elég tudnia, hogy hol fut egy ideg vagy ér. A kezében kell éreznie. Tudnia kell, milyen erővel lehet megfogni, milyen szögben lehet preparálni. Ez nemcsak technika, hanem kapcsolat a testtel. És ha nincs személyes testélmény, akkor nincs igazi alázat sem. A technika fejlődik, a digitális világ egyre erősebb, de az orvoslás alapja továbbra is az, hogy kézzel dolgozunk, és emberhez érünk. És ezt nem lehet virtualizálni.

A személyes jelenlét tehát attitűdöt is formál.

– Igen. A hallgatóimtól mindig azt kértem, hogy amikor a betegágyhoz közelednek, lelkileg úgy készüljenek fel, mintha egy szentélybe lépnének be. Tudatosítaniuk kell, hogy egy olyan lehetőséget és egyben felelősséget kapnak, ami nem adatik meg mindenkinek. A beteg teste nem „tananyag”. Az egy ember élete, fájdalma. 

Ön is korán megtapasztalta, milyen a másik oldalon lenni. Fiatalon súlyos beteg lett.

– Igen, fél éve voltam akkor orvos. Egy komoly daganat miatt 12 órás műtétet hajtottak végre rajtam, az állkapcsomat eltávolították, csípőlapátból építették fel. Hat hétig volt összezárva a szám. Átéltem, micsoda rettegés az, amikor a szövettanra vár az ember. Nem tudhattam, hogy látom-e majd az útban lévő fiamat. A kezelés alatt volt egy abszurd pillanat is: gyomorszondával, infúzió után feküdtem a kórházban, amikor szóltak, hogy állkapocsficamos embert hoztak be, tudok-e segíteni. Pizsamában, lógó csövekkel, gumipapucsban odamentem, és visszatettem az állkapcsát a betegnek. Amikor kinyitotta a szemét és meg akarta köszönni a segítséget, kiült az arcára a döbbenet, finoman szólva nem erre a látványra számított. 

Hogyan hatott mindez a gyógyítói szemléletére?

– Amikor átéli az ember, milyen érzés betegként feküdni, kiszolgáltatottan, jó szóra várva, utána máshogy közelít a páciensekhez. Már nem csak anatómiai képletet lát.

„Ez nem csak egy szakterület, ez egy család”

Sokat járt külföldön tanulmányi úton. Melyik volt a legmeghatározóbb élménye?

– Nehéz egyet kiemelni. Felkavaró volt például, amikor Dél-Koreában lepratelepre kellett mennünk operálni. Megdöbbentett, hogyan segítik egymást a betegek: az érzékszervi károsodott leprások a végtaghiányosokat. Az országban már egyébként az amerikai típusú rezidensképzés működött akkortájt, elképesztő munkatempóval dolgoztak. A rezidensek gyakorlatilag a kórházban éltek. Aki az egyetem alatt nem nősült meg, annak utána két év kötelező katonaság következett, majd a szakvizsgáig szinte nem volt magánélete. Viszont amikor kiléptek a rendszerből, olyan tudással és önállósággal rendelkeztek, hogy fiatalon is képesek voltak egy osztályt vagy akár egy magánklinikát vezetni. Olyan “jogosítvánnyal” bírtak 30 évesen, mint itt egy 50 éves orvos. És azt is fontos kiemelnem, hogy Dél-Koreában értettem meg azt is, miszerint a baleseti sebészet nem egyszerűen egy szakma, ez „trauma family”. 

Mit takar ez pontosan?

– A traumatológusok közötti összetartás olyan volt, mint egy elit alakulatnál. Nem számított rang vagy ország – ha baj volt, mindenki ugyanabban a csónakban ült, és együtt evezett. Ez egy hatalmas összetartó család. 

A délszláv háború is hasonlóan sorsformáló lehetett.

– A német Arbiter Samariter Bund Pécsett hozott létre egy háttérkórházat, ahol a horvát határon átszállított sérülteket fogadták. Mi is vállaltunk ott ügyeletet, osztályoztuk a betegeket, döntöttünk az azonnali beavatkozásokról. Nem volt fizetett munka, nem járt érte kitüntetés – ez belső kötelesség volt. Rengeteg súlyos esetet láttunk el. Egy tizenkét éves kisfiúra különösen emlékszem, aki aknára lépett, és ezért elvesztette az egyik lábát. Mivel még nem volt végleges csonk, és művégtagot nem kaphatott, ideiglenes „kalózlábat” készítettünk neki egy levágott seprűnyélből és mankógumiból, hogy a járáshoz szükséges izomzat ne sorvadjon. Miután megkapta, este vizit után megkérdezte: “Doktor bácsi, ugye meggyógyítanak?” „Hát persze, és lassan haza is mehetsz” – válaszoltam. „De nekem nincs hova hazamenni. Azért akarok meggyógyulni, hogy kiirthassam az összes csetniket.” Bosszút akart állni. A családja ugyanis a szeme láttára halt meg. Az ilyen mondatok után az ember nem marad ugyanaz. A háború nemcsak testeket roncsol, lelkeket is.

Igaz, hogy volt, mikor 48 órán át műtött folyamatosan?

– Volt ilyen időszak. Előfordult, hogy csütörtök reggeltől szombat reggelig folyamatosan dolgoztam, ügyeltem, operáltam. Amikor végre pihenni indultam volna, szóltak, hogy helikopter hoz egy gyermeket levágott ujjakkal. Akkor azt mondtam: fizikailag alkalmatlan vagyok arra, hogy ellássam. Végül megoldották az esetet a kollégák. Ekkortájt éreztem, hogy a kiégés hetedik fokára jutottam. Ezután döntöttem úgy, hogy elhagyom a pécsi egyetemi közeget. 

Hova vezetett az út?

– Hét megyei kórház hívott baleseti sebészeti osztályvezető főorvosnak. Végül mégis inkább az Országos Gerincgyógyászati Központ csapatához csatlakoztam. Ekkor 2008-at írtunk.

Pályája során számos szakmai elismerést kapott. Melyikre a legbüszkébb?

– Több kitüntetésem is van, állami elismerés is lóg a falamon, de őszintén mondom: számomra a legnagyobb kitüntetés az volt, amikor a Pécsi Tudományegyetemen a hallgatók megszavaztak a legjobb gyakorlati oktatónak. Ezt többre tartom bármely hivatalos díjnál. A diákok visszajelzése azonnali és őszinte. Ők pontosan érzik, hogy valaki csak leadja az anyagot, vagy valóban át akar adni egy szemléletet. Számomra az oktatás soha nem pusztán tudásközlés volt, hanem szemléletformálás is.

A lelki békéért is dolgozni kell

Az iménti szívmelengető, szülinapi telefonbeszélgetésből ítélve, amit a kisunokájával folytatott, úgy sejtem, nagyon sokat jelent Önnek a család.

– Ez így van. Büszke vagyok rájuk. A feleségem, Szijártó főorvos asszony reumatológus, neurológus. Két fiam van. Az idősebb elvégezte az orvosi első két évét, majd végül elméleti fizikus lett. Jelenleg a Turkui Egyetemen, Finnországban mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokat végez. Az idősebb fiam családját – két gyönyörűszép unokával – épp most látogattuk meg Finnországban. A másik fiam a Corvinuson végzett évfolyamelsőként, majd Frankfurtban, a Goethe Egyetemen szerzett PhD-fokozatot. Jelenleg Washingtonban él, az IMF-nél dolgozik kutatóként. Erről az ágról is van két csodás unokám. Lelkileg nehéz, hogy külföldön élnek, ugyanakkor örülök, hogy a saját útjukat járják.

Tavaly ment nyugdíjba. Hogy telnek a napjai?

– Ez egy lassú építkezés volt, nem hirtelen jött a nyugdíjas élet. Fokozatosan vettem vissza a gyógyítói munkából. Hiszem: a nyugdíjra tudatosan kell készülni. Csupa olyan dologgal foglalkozom, ami azelőtt a munka miatt nem adatott meg. A zene például nagyon fontos számomra: van 600 bakelit lemezem, 12 évig zongoráztam. Szeretem Erkelt, Lisztet, Torma Gabriellát, Jandó Jenőt, Ránki Györgyöt. Nem unatkozom. Többlaki életet élek: Pécsett, Budapesten is töltök időt, és a balatoni nyaralómban metszegetek. Koncertekre, operába, színházba járunk. Van egy baráti társaság – heti szinten összeülünk beszélgetni, most is oda megyek majd. De azért a tudásátadás is megmaradt: a Pécsi Egyetemen besegítek. Műteni azonban már nem műtök, mert szerintem a mikrosebészetet addig kell csinálni, amíg az ember keze nem remeg és látja a 8/0-ás fonalat.

Ha most visszagondol az életére, mi volt az, ami a nehézségeken átsegítette?

– Először is a háttérország: a feleségem megértő, támogató hozzáállása, amivel a mindennapokhoz, a hosszabb-rövidebb továbbképzéseimhez, távolléteimhez viszonyult. Elfogadta, hogy két gyermekünk nevelésében, a családi teendőkben sokszor egyedül kellett helytállnia. De az egyben maradáshoz az is kellett, hogy külön tudjam választani a hivatást és a családot: a nehéz napok után általában le tudtam tenni a munkát, amikor hazaértem. Ebben sokat segített a pszichodráma, az autogén tréning és a meditáció. Fontos az is, hogy tovább tudtam lépni, amikor kialakult a burnout állapot. És végül, ami mindennek az alapja: a tudatosság. Ahogy a nagyanyám mondta: annyit tervezz egy napra, amennyi belefér – és ne hagyj estére elvégzetlen munkát. Ha így teszel, meglesz a lelki béke.