Ápolni csak szívvel, lélekkel lehet
Ők azok, akik életünk első percétől az utolsó percéig elkísérnek. Amikor nehéz pillanatokat élünk át egy betegség miatt, kézen fognak, biztatnak, segítenek, hogy tovább tudjunk menni az úton. Kossuth Zsuzsanna születésnapjának évfordulója, február 19. a Magyar Ápolók Napja. Alkalom arra, hogy kihangosítsuk a szó nélkül segítőket. Hogy legyen egy nap, amikor mi figyelünk rájuk.
Munkaruhában ül a két kollégám velem szemben. Dinnyés Gabriella a radiológiáról szaladt át, hogy beszélgessünk, ott dolgozik mint asszisztens. Bodnár Lászlóné, Katalin az Országos Gerincgyógyászati Központ intenzív osztályán van, diplomás intenzíves ápoló. Onnan jött át mesélni nekünk.
Kívülről nézve nem könnyű szakma: vannak benne mélységek és magasságok, sok energiát, nagy odaadást igényel. Miért választja valaki az ápoló hivatást, az egészségügyi szektort? – szegezem nekik rögtön az elején a kérdést.
Kati eleveníti fel először, miért fordult az egészségügy felé. Édesanyja beteg lett, agyvérzést kapott, sokáig magatehetetlen volt. A személyes érintettség, a fájdalmas időszak húzóerőként hatott. Tenni, segíteni akart – ez volt a motiváló erő. Dolgozott a Debreceni Egyetem Klinikai Központjában, a neurológián. Majd elkerült Gyulára, ott végezte el az egészségügyi főiskolát. Ezután hosszú ideig az országos trauma intenzív osztályán volt ápoló, 16 évig. Immár 8 esztendeje az Országos Gerincgyógyászati Központ intenzíves csapatának a tagja.
Gabi is felidézte a kezdeteket. Egészségügyi szakközépiskolába járt. Annyit érzett, hogy valamilyen segítő szakma lesz útja. Eredeti terve a gyógytornász szak volt. A sors azonban más irányba fordította az életét: az Orfiban kezdett, majd átkerült a Határőr útra, az első nagy CT-MR központba (az Országos Érsebészeti Központba), ahol kivételes eszközparkkal dolgozhatott. Ebben az időszakban vágott bele a 2 éves röntgen asszisztens képzésbe.
Majd a Nemzetközi Egészségügyi Központba került át, ahol nagyobb önállóságot vártak el, ezzel együtt a kihívás is nagyobb volt. Kiváló orvosoktól tanulhatta a szakmát. Ebben az inspiráló környezetben abszolválta az úgynevezett „Híd” képzést, ami egy magasabb szintű végzettséget adott a képalkotó diagnosztika területén. A gyógytornász szakma iránti érdeklődése, vágya végül a gyógymasszőr képzés elvégzésében teljesedhetett ki. „A legközelebb a szívemhez mégis az MR áll. Olyan, mint egy élve boncolás. Elvarázsol, hogy milyen magas szinten belelátunk általa az emberi testbe, mekkora segítséget tud adni a diagnózisban, gyógyításban” – fogalmazza meg a szakterületéhez kötődésének okát Gabi.
„Azért vonzott az intenzíves ápolás – ragadja magához a szót Kati –, mert hihetetlenül izgalmas munkakör. Rendkívül gyorsan kell gondolkodni és dönteni. Sokrétűek a feladatok, sok mindenre kell figyelni. Kommunikáció szempontjából is tartogat kihívást. Tudni kell kommunikálni a hozzátartozókkal, sokat kell beszélgetni a betegekkel. Meg kell találni a közös hangot a gyerekekkel, idősekkel egyaránt. Erős kapcsolódást igényel, hisz személyre szabottan vagyunk ott a beteggel, 24 órában” – világít rá az intenzíves ápolás szépségeire.
„Úgy ápolj, mintha te feküdnél ott!”
A hivatás napfényes oldalára terelődik a szó. „A CT-ben, MR-ben való fekvés egy kiszolgáltatott állapot. Nem könnyű elviselni a mozdulatlanságot. Kell a támogatás, a türelmes instruálás. Van, amikor onnan indulunk, hogy a beteg kijelenti: nem fekszik be. „De hát akkor hogy lesz meggyógyítva?” – kérdem tőle. Majd lassacskán meggyőzöm, és elmondom, mit tehet azért, hogy sikerüljön. Első lépésként az is jó, ha próbaképp picit befekszik. Beszélgetünk egy csöppet, aztán eljutunk addig, hogy végig tudja csinálni a vizsgálatot” – ecseteli a mindennapok sikerélményeit Gabi.
„Emlékszem, volt egy görög női páciens, aki eljött, majd közölte, hogy nem fekszik be az MR-be” – folytatta Gabi. „Vázoltam neki, mire számíthat, mi segíthet. Messziről indultunk. Majd végül megtört a jég, befeküdt, és sikerült a vizsgálat. A következő alkalommal elmondta: végtelenül hálás, mert ő még ilyen türelmet sosem tapasztalt.”
Ahogy belemerülünk az élményekbe, kirajzolódik: az empátia, a beleérző képesség adja az alapját a jó kapcsolódásnak. Kati mesél egy mélyről jövő hajtóerőről, törekvésről, hogy ott legyen a beteg mellett, és segítsen, ha szükség van rá. Főiskolán volt egy gyakorlatvezető ápolónője – emlékszik vissza –, aki megfogalmazta azt az ars poeticát, ami szerint azóta is végzi a munkáját: „Úgy ápolj, hogy azt add, amit a beteg helyében te is elvárnál!” – summázza a mentortól hozott gondolatot.
Gabi tapasztalata is megerősíti az empátia jelentőségét. „Kipróbáltam, milyen az MR-ben feküdni, hogy tudjam, mit érez a beteg” – említi. Elmondása szerint ebből az élményből merítve jött rá, mire van szüksége valójában a pácienseknek. Hova kell párna és szivacs, hogy válik könnyebbé a művelet. Ezáltal pontosabb képet kapott arról, mit éreznek a betegek, mivel teheti komfortosabbá számukra a vizsgálatot.
Ami többet mond minden szónál
A betegellátás, ápolás egy „adó” szakma. Mérhetetlenül sok nyugalmat, koncentrációt, türelmet igényel nap mint nap. Hogy mi az, ami nekik ad? Hogy mi lendíti őket át a nehézségeken? Mindenekelőtt a betegek elégedettsége, a vizsgálatok sikerei. Egy egyáltalán nem elvárt, mégis jó érzéssel eltöltő „köszönöm”. Egy pácienssel közös siker, öröm. „Amikor valaki a köszönet mellett megkér, hogy menj fel vele az intenzívről az osztályra, az is nagyon jólesik. Azt jelenti, hogy jól végezted a munkád. A ragaszkodásnál nagyobb dicséret nincs is” – véli Kati.
Kiderül szavaikból az is, hogy a páciensek visszajelzései mellett a kollégák támogatása is meghatározó. A csapatszellem, a támogató attitűd a bent töltött 12 órában kulcsfontosságú. Egy jó hangulatú miliő megtartó erő, ami a mélypontokról való elmozdulásban felbecsülhetetlen segítség. Természetesen a vezetőktől (orvosoktól, főnővérektől) és egymástól kapott pozitív visszajelzések is tölteni tudnak a mindennapokban – mondják.
Akad, mikor papírra is vetik érzéseiket, hálájukat a betegek – meséli Kati. „Minden üzenet a szívemig ér. Ott őrzöm őket a szekrényem ajtaján.”
A Magyar Ápolók Napja alkalmából Dr. Csernavölgyi István, a Budai Egészségközpont vezérigazgatója és az intézmény teljes vezetősége köszönetét fejezi ki a Budai Egészségközpont, valamint a szakkórházunkként működő Országos Gerincgyógyászati Központ, és a magyar egészségügy valamennyi munkavállalójának magas színvonalú, elkötelezett és áldozatos munkájáért!
Hivatásgyakorlásukhoz töretlen erőt és jó egészséget kívánunk!