A gerincferdülést nem szabad elhanyagolni – interjú Dr. Márkus Istvánnal
Dr. Márkus István, intézetünk gerincgyógyász, ortopéd szakorvosának speciális profiljába a gyerekkori gerincdeformitások és gerincferdülések, a veleszületett fejlődési rendellenességek műtéti kezelése tartozik. Az országban ez a profil jelenleg csak a Budai Egészségközpont szakkórházában, az Országos Gerincgyógyászati Központban működik. Dr. Márkust szakterülete mellett orvosi pályájáról és hivatástudatról kérdeztük legújabb interjúnkban.
Az általános orvosi képzés elvégzése után, miért a gerincgyógyászatra, az orvoslás egyik legkomplexebb szakágára esett a választása?
Én először baleseti sebész, traumatológus szerettem volna lenni. Annak idején a pécsi Egyetemi Klinikán közös intézetben működött a traumatológia és az ortopédia. Úgy alakult, hogy a traumatológiára egy másik embert vettek fel, de az intézet akkori vezetője, Illés Tamás professzor úr ragaszkodott hozzá, hogy én legyek az ortopéd rezidens. Utólag ez egy szerencsés véletlen volt, mert nagyon megszerettem az ortopédiát, és egy cseppet sem bánom. A baleseti sebészetnek fiatalon van nagyobb romantikája: nagyon zajlik az élet és sokféle dolgot lehet csinálni.
Az ortopédián belül a gerinc szakirányt Tunyogi doktor hatására választottam. Nagyon megtetszett a hozzáállása a betegekhez, az empátia, amivel a családokhoz viszonyul, és hát az egész tevékenység. Kiderült, hogy számomra sokkal érdekesebb, mint az ortopédia klasszikus ága.
Gerincsebészként mely mozgásszervi problémák műtéti kezelésében vesz részt?
Az elsődleges profilomba a gyerekkori gerincdeformitások, veleszületett csigolya fejlődési rendellenességek és gerincferdülés, illetve a szkoliózis serdülőkori formái tartoznak. Ezen kívül Pécsen végeztünk még időskori degeneratív gerincműtéteket, akár időskori szkoliózis műtéteket - ez egy teljesen más entitás, mint a fiatalkori gerincferdülés. A pécsi idegsebészeten tanultam minimál invazív gerincsebészeti technikákat, OLIF-ALIF technikát. Régebben végeztem számos protézisműtétet – primer, illetve akár revíziós térd és csípő protetikát, de ez a profil a Gerincgyógyászati Központban esetemben háttérbe szorult.
Mit érdemes tudniuk a szülőknek a gerincferdülésről mint betegségről? Mi történik, ha a gyerek nem kap megfelelő ellátást?
A gerincferdülés lehet veleszületett fejlődési rendellenesség következménye, vagy ami gyakoribb, ismert a betegségnek ún. idiopátiás formája, mely jellemzően korai serdülőkorban kezdődik. Sokat lehetne erről beszélni, nagyon sok tévhit és félreértés él a laikusok, néha még orvoskollégák fejében is a szkoliózissal kapcsolatban. A lényeg, hogy az esetek többsége enyhe, de van a betegségnek súlyos formája, mely önmagától progresszióra, jelentős romlásra hajlamos. Tehát nem érdemes elhanyagolni a kezelését, a viszonylag enyhe esetekkel is érdemes specialistához fordulni.
Mit gondol, szerencsésebb ma mozgásszervi problémával orvoshoz fordulni, mint például 10 vagy 20 évvel ezelőtt? Mennyit változott, fejlődött az orvoslás ezen ága?
A közvetlen szakterületem, a szkoliózis sebészet rengeteget fejlődött az elmúlt 10-15 évben. Eljutottunk arról szintről, hogy a betegek egy részének azt kellett mondjuk: „Ezzel nem tudunk mit kezdeni.” odáig, hogy szinte bármilyen súlyos gerincdeformitással küzdő betegen segíteni tudunk. Fejlődött a technológia, tehát az implantátumok, és fejlődtek a kezelési elvek is. Hozzá kell tennünk, az alapvető műtéti technikák a '80-as években lettek lefektetve, a 2000-es évekre pedig kiforrottak. Nem mondhatjuk azt, hogy átalakulás ment volna végbe, de fejlődés mindenképpen van.
Milyen mértékben kell egy gerincsebésznek pszichológusnak lennie?
Az intézetnek remek pszichológusai vannak, akik foglalkoznak a betegekkel a műtét előtt, szerencsés esetben a műtét után is. De biztos, hogy ez egy nehéz helyzet, hiszen sokszor sérült gyerekkel találkozunk. A gyermekek családja nagyon gondoskodó, de gyakran már többféle traumán estek át mire hozzánk kerülnek. Orvosként igyekszem mindig mindenkivel maximálisan empatikus lenni, meghallgatni a problémáikat és a tőlem telhető módon próbálok segítséget, érzelmi támaszt nyújtani.
Egy gerincsebésznek folyamatosan képeznie kell magát?
Szerintem minden orvosi ágra igaz, hogy meg lehet szerezni egy olyan tudást, amivel jó minőségű ellátást tudunk nyújtani. Például ebben az intézetben az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy az alapvető műtéti technikákat egy helyen tanulhatja meg az ember. De maga az orvostudomány is folyamatosan fejlődik, tehát egy orvosnak, ameddig praktizál, valamilyen szinten mindig képeznie kell magát.
Megosztana az olvasókkal egy Ön számára emlékezetes pácienstörténetet?
Egy 14 éves lány esete jut eszembe, aki olyan fejlődési rendellenességgel született a keresztcsonti csigolyáján, aminek műtéti kezelését senki sem vállalta az országban. Egy eléggé kalandos műtét volt, ami nagyon jól sikerült, az operáció után megszűntek kislány elviselhetetlen derékfájdalmai. Nem technikai vagy szakmai kihívás szempontjából volt emlékezetes az eset, hanem az volt egy nagyon jól eső érzés, hogy a kb. 6 órás műtét után kijöttem a műtőből, és elmondtam az anyukának, hogy minden rendben volt. És ahogy az amerikai filmekben láthatjuk, a nyakamba borult és átölelt. Vagy amikor sikerült egy viszonylag fiatal betegnél szövődményt elhárítani: a 27 éves kismamának szkoliózis műtét után kimozdult egy csavar a hátában. Úgy jött be, hogy teljesen bénák a lábai, de a saját lábán távozott.