Járványkórházban küzd a betegekért a Meru csapat tagja

Vadas József, intézetünk Intenzív Terápiás Osztályának szakápolója részt vesz a járványügyi ellátásban, szabadidejében pedig ugyancsak embert próbáló futóversenyeken vesz részt. Ennek apropóján készített vele interjút merusportcare.com, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk. Ez úton is köszönjük a József és minden az ellátásban részt vevő kollégája odaadó munkáját.

- Miért lettél ápoló és amíg nem volt járvány, mivel foglalkoztál?

2011-ben, az idősebbik húgom hatására aki akkor ápolónoőként dolgozott - jelentkeztem az Országos Mentőszolgálathoz. Már ekkor tudtam, hogy jó helyen vagyok, a segítő szakma az én hivatásom. Második állomás az Országos Baleseti Intézet Idegsebészeti osztálya volt, ahol Vargek Anikó vett a szárnyai alá, nagyon sokat tanultam, fontos állomása volt ez az életemnek és az egészségügyi karrieremnek egyaránt. Jelenleg az Országos Gerincgyógyászati Központ intenzív osztályán dolgozom, immár hetedik éve. Tavaly márciusban azonban átalakult a jól megszokott életünk, amikor beköszöntött a járvány első hulláma...

- Mikor lett a mindennapotok része a járványkezelés? Mikor váltatok járványkórházzá?

2020 március közepén épp egy Spartan-versenyről jöttem haza Mallorcáról, amikor azzal szembesültem, hogy szinte minden átalakulóban van. Először csak egy köremail érkezett, hogy Magyarországon is megjelenőben van a vírus. Egyre nagyobb terhelésnek volt kitéve a hazai egészségügy, ezért a kormány egy rendeletben úgy döntött, hogy szükség esetén bevonhatja az ellátásba a magánszektorban dolgozókat is. A Budai Egészségközpont volt az első magánintézmény, amelyet az állami kórházak tehermentesítésére bevontak a járványellátásba. Rengeteg felszerelés érkezett, védőruházat, lélegeztetőgépek. Elkezdődött a kórházunk átalakítása. Majd elkezdtünk mi is fertőzött betegeket fogadni.

- Hányan dolgoztok itt és hány beteget tudtok ellátni?

Hatvan ágyon - ebből tíz intenzív terápiás - látjuk el a betegeket. Nehezítette az ellátást, hogy a második és harmadik hullámnál is elvezényeltek tőlünk dolgozókat különböző budapesti kórházakba, ahol létszámhiánnyal küzdöttek, így nekünk be kellett vonni az ellátásba a gyógytornászokat, masszőröket, asszisztenseket is, akik mindannyian nagy segítségünkre vannak a mindennapok nehéz kihívásaiban.

- Mi kell ahhoz szakmailag és emberileg, hogy egy ilyen terhet felvállaljon egy intézmény?

A legfontosabb a megfelelő infrastruktúra, hogy ezeket a betegeket egyáltalán fogadni tudjuk. Nagyon fontos a humán erőforrás, a kollégáim szakmai felkészültsége, tudása, tapasztalata. Kardinális kérdés, hogy mennyi a páciens-orvos-nővér arány, vagyis, hogy egy betegre mennyi szakszemélyzet jut. Szerencsére nálunk ez optimális, de így is vannak nagyon kemény műszakok. A baj még jobban összekovácsolta a társaságot, nagyon jó csapatot alkotunk az orvosokkal, illetve a többi emeleten dolgozó kollégákkal.

- Hogy élitek meg ti lelkileg ezt a nagy terhet?

Lelkileg nagyon nehéz. Nehéz mindennap felkelni és bemenni, lehúzni a 12 órás műszakot és közben, utána mosolyogni. Néha azt veszem észre magamon, hogy megyek az utcán és azt nézem, ki hord maszkot, ha rajta van a maszk, akkor helyesen használja-e. Mi egy műszakban körülbelül 6-8 órát töltünk az overállban, FFP2-es maszkban, ami már 2 óra után húzza, vágja a fülünket. Nem könnyíti meg a helyzetünket, hogy 3 pár gumikesztyűben kell ápolnunk, perifériás, illetve artériás kanült szúrni. érezzük, hogy nagy teher van a vállunkon és hogy szükség van ránk. A pácienseknek szükségük van ránk. Minden nap újult erővel jövünk be dolgozni, mert egyszerűen nincs más választásunk, segítenünk kell.

- Mint sportoló, le tudsz-e vonni bármi tanulságot abból, hogy milyen korú és állapotú betegek kerülnek be hozzátok?

A betegség nem válogat, ugyanúgy elkaphatja fiatal és idősebb is. Magyarországon a vezető halálokok között az első helyen szerepelnek a szív- és érrendszeri megbetegedések, ami az elhízáshoz vezethető vissza. Nagyon sokan mozgásszegény életmódot élnek és egészségtelenül táplálkoznak. Ezen mindenképp változtatnia kellene mindenkinek a saját határain belül. Azt tapasztaljuk, hogy az elhízás nagy kockázatot jelent a fertőzés rosszabb kimenetelét illetően. Meg kellene értenie mindenkinek, hogy be kell tartani a járványügyi szabályokat. Mindenki hordja és hordja jól a maszkot a köztereken, vonatokon, buszokon. A sebészi maszkokat 4 óránként cseréljük, ha viszont textilmaszkot használunk, akkor mossuk és vasaljuk ki. Ne járjunk addig versenyekre (bárhogy is nevezzük most őket), amíg nem csökkennek a számok a megfelelő szintre. Tartsuk a távolságot, egyedül fussunk! Nem szeretnék senkit sem meggyőzni, hogy kell-e a védőoltás vagy sem. De úgy gondolom, hogy bármelyik vakcina jobb, mint a semmi.

- Hogy tudtok a védőruházaton kívül védekezni, főleg lelkileg? Neked mennyiben segít a sport és egyáltalán, mennyi időd van edzeni, amióta a járványkezelésben dolgozol?

Amióta tart a pandémia, szerencsére nem kaptam el a vírust. Megkaptam mindkét oltást, betartom a járványügyi korlátozásokat és sportolok, amikor tehetem, illetve lehetőségem van rá. Sajnos egy korábbi sérülés miatt újra fel kell építenem magam, aminek a mostani beosztásunk sem kedvez túlságosan. Sokszor érzem azt, hogy el kellene menni futni, de annyira fáradt vagyok az előző napi műszak miatt, hogy legszívesebben otthon maradnék és egész nap csak feküdnék. De nekem a futás az, ami kitisztítja a fejemet, nem gondolok a benti dolgokra, csak a futásra... csak arra, hogy az egyik lábamat a másik után tegyem.

- Mit tanultál az utóbbi közel egy évben, nem szakmailag, sokkal inkább emberileg, mennyivel lettél más ember, miben alakított ez a helyzet téged leginkább?

Az elején, amikor még csak gyakorlás szintjén volt ez a beöltözés, kivetkőzés, sokszor egy erőteljes félsz volt bennem, aggódtam, hogy mi lesz ha elkapom és hazaviszem a vírust és megfertőzöm a családtagjaimat. Ugyanezt láttam a többiek arcán is, de pánikot senkin sem láttam. Aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, adaptálódtunk a helyzethez. én nem vettem észre semmiféle széthúzást osztályon belül, sőt, még jobb csapattá formált minket. Mindenki otthon hagyja a saját problémáit és csak arra koncentrál, hogy a legjobb tudása szerint végezze a munkáját. Mi változott meg bennem? Talán még jobban értékelem az életet, az együtt töltött időt a szeretteimmel, és azt, hogy egészséges vagyok.

- És ha lehet ilyet kérdezni, mire vagy a legbüszkébb az elmúlt egy évből?

Arra, hogy a kisebbik húgom – aki, mint mondtam, szintén egészségügyis - lett az év Covid szakdolgozója a “Fogjunk Össze” program keretében elindított szavazáson.