Az egészségügy a poszt-COVID időszakban

Dr. Varga Péter Pál, intézetünk alapító főigazgatója a Portfolionak adott legújabb interjújában a járványhelyzet tapasztalatairól és a poszt-COVID időszak kihívásairól nyilatkozik. Mindeközben rálátást enged a magán és közfinanszírozott egészségügyi ellátórendszerben végbemenő strukturális változásokra is. A gerincsebész a Portfolio és a Budai Egészségközpont április 14-i közös online konferenciáján gondolatébresztő előadást tart a témában. Az interjú eredeti megjelenésének helye: Csiki Gergely, Portfolio.

Még nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy csökken a kórházi terhelés - fejtette ki a legutóbbi járványügyi tapasztalatokkal kapcsolatban érdeklődésünkre Varga Péter Pál. A Budai Egészségközpont alapítója szerint a járvány harmadik hullámában is elképesztő morális szinten teljesítenek az egészségügyi dolgozók, az ellátórendszer teljesítőképessége ma a benne dolgozók emberfeletti teljesítményén nyugszik. A gerincsebész azt vetítette előre a lapunknak adott interjújában, hogy a kormány hálapénz elleni akciója sikeres lesz, mert a dolgozók is partnerek ebben. Varga Péter Pál úgy vélekedett, hogy akik jelenleg otthon küzdenek a bajaikkal, azok hamarosan rá fognak zúdulni az egészségügyi ellátórendszerre és erre a kormánynak fel kell készülnie az ágazat finanszírozásával. A kormány nem adhatja fel a közfinanszírozott tömegellátást - vallja az orvos, akivel arról is beszélgettünk, hogy a megkezdett egészségügyi átalakítás folyamatának még milyen elengedhetetlen lépcsőfokai lennének a közeljövőben.
 

Amikor legutóbb beszéltünk bő egy hónappal ezelőtt, a járvány látványosan felszálló ágában volt Magyarország, a kórházak gyors ütemben telítődtek. Mára talán a fő számok alapján az mondható, hogy a kórházi terhelés stagnál, valóban lehet ezt mondani, vagy akár kisebb tehercsökkenésről lehet beszélni?

Jelenleg inkább hullámzónak nevezném a terhelést, és az a legrosszabb, hogy ezek a napi hullámok kiszámíthatatlanul érkeznek: az egyik nap 9-10 beteg érkezik, a másik nap 1-2. Még nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy csökken a kórházi terhelés. Az azonban igaz, hogy a korábban egyenletesen magas nyomás után most inkább a hullámzás jellemző. Nyilván az a vágyunk, hogy csökkenjen a kórházakra nehezedő nyomás, de azt látjuk, hogy ha el is indult a csökkenés, ez még csak minimális.
 

Az egészségügyi ellátásban résztvevő szereplők mindennapjait a fertőzés határozza meg, de közben a kormány nekifogott a rendszer átalakításának. Látható már Ön szerint, hogy merre tart ezen a téren az egészségügyi kormányzat?

A részletekről és a szándékokról keveset tudunk, azonban vannak olyan egyértelműen beazonosítható pontjai a rendszernek, ahol konszolidálódást láthatunk. Ezek közül ki kell emelni a bérek kérdését, amely kezd nyugvópontra érni. Intézményenként eltérő lehet a bérek rendezésének ügye: vannak intézetek, ahol már lezárták a béralkukat, és vannak, ahol még nem. Vannak olyan intézmények, ahol – informális beszélgetések alapján – sok mindent ígértek a dolgozóknak, de egyelőre ezek nem mindegyike valósult meg.
 

A harmadik járványhullám okozta példátlan terhelés és az új jogviszony közepette kell dolgozniuk az egészségügyi szakembereknek. Nem lehet könnyű dolguk.

A Covid-időszak mindenre rányomja a bélyegét. Ma, amikor a kórházakban drámai helyzeteket élünk meg, nincs az az ember, aki ne azzal foglalkozna, hogy hogyan tud segíteni a fertőzött betegeken. Azt látom, hogy az egészségügyi dolgozók elképesztő morális szinten teljesítenek. Az ellátórendszer teljesítőképessége ma a benne dolgozók emberfeletti teljesítményén nyugszik. Ezt nem lehet kellőképpen felmagasztalni. Ha korábban voltak is morális vádak az orvosokkal és a többi dolgozóval szemben, egy ilyen nehéz globális társadalmi környezetben, egy ilyen, korábban velejéig lerobbantott egészségügyben ilyen magas szintű morális produkciót nyújtani igen tiszteletreméltó dolog.
 

A másik lényeges változás az új rendszerben, hogy megszűnt a hálapénz. Ennek milyen következményei lehetnek Ön szerint?

A kormányzat példátlanul erős kiállással indult meg a paraszolvencia ellen, és ez az akció azért lesz sikeres, mert az egészségügyi dolgozók maguk is partnerek ebben, maguk mondják ki, hogy elég volt a hálapénzből. Aki most a Covid-tűz közepében pörkölődik és elképesztő lelki teher alatt van, mit törődik a paraszolvenciával? Ez a téma eltűnt a problémák tengerében, semmivé vált ez a dolog. A kormány számára ez egy nagy lehetőség: megbecsülheti az egészségügyi dolgozók tömegét, nemcsak anyagilag, hanem úgy is, hogy partnerként kezeli őket. Az egészségügyi dolgozók most még ugyan a járványellátás sűrűjében vannak, de ezekre az emberekre még nagyobb szükség lesz akkor, amikor a Covid-járvány alábbhagyásával a lakosság a normál egészségügyi ellátáshoz szeretne visszatérni.
 

Vagyis várakozása szerint nagy tömegben fognak jelentkezni a betegek a hullám elmultával és rosszabb egészségi állapotban?

Azok a polgárok, akik jelenleg otthon küzdenek a bajaikkal, azok hamarosan rá fognak zúdulni az egészségügyi ellátórendszerre. Nyilvánvaló, hogy nagyon kis részük megy el (vagy ment el) a magánellátásba, mert az emberek döntő többségének erre egyszerűen nincs forrása. Ők azt várják, hogy az állami ellátórendszer nyisson mihamarabb, hogy az őket megillető ellátáshoz hozzájussanak. Az lesz az igazán érdekes kérdés, hogy ezt a kérdéskört hogyan fogja kezelni a kormány. Idén az egészségügyi személyzet nem mehet el nyaralni, még fel sem ocsúdik a Covid-ból, és már jönnek az elmúlt egy évben ellátatlanul maradt betegek.
 

A feltorlódott várólistákkal Ön szerint mit lehet kezdeni? Megoldás a többletfinanszírozás?

Először is abból kell kiindulni, hogy azok az intézmények, amik a legnyomasztóbb várólistákkal rendelkeznek, elsősorban a saját kiválóságuk miatt vannak ebben a helyzetben. Ezekben az intézményekben a betegellátás eddig is közismerten magas színvonalú volt, és ezek stabilan meg is tartották a jó nevű szakembereket. Bizonyos, hogy ezek a szakemberek elhivatottak a közfinanszírozott betegellátás felé. Készek arra, hogy az állami munkahelyükön komoly energiákat fektessenek abba, hogy ledolgozzák a várólistákat. Olyan finanszírozástechnológiákat kell a kormánynak elővennie, ami az egyes intézményeket arra fogja ösztönzi, hogy ebben a periódusban minél több műtétet végezzenek el.
 

A jelenlegi finanszírozás azonban nem ösztönöz teljesítménynövelésre.

Így van, a jelen hónapokban a NEAK-szerződésekben átlagfinanszírozás van, ez egyértelműen nem motivál többlet-ellátásra. Nemcsak az intézményeket kell az ellátási igényeknek megfelelően finanszírozni, de az intézményen belül meg kell találni annak a módját is, hogy a személyzet motivált legyen nagy számú műtét elvégzésére. A kapacitások az állam rendelkezésére állnak, a személyzet motivációját kell megoldani. Az igazán fontos dolog a nagy várólistával rendelkező állami kórházak vagy a közfinanszírozott magánkórházak pozicionálása.
 

Jól értem, hogy most az intézménye saját magánlába ellen beszél?

Intézményünk közfinanszírozott gerincsebészeti ellátása óriási nyomás alatt van a betegek részéről. Nemigen érzek szándékot arra, hogy az ágazatvezetés a mi kapacitásaink stabil és hosszú távú biztosítására törekedne. A mai napig nincs 2021-re stabil szerződésünk a kormánnyal. Az biztos, hogy megfelelő volumenű és megfelelő árszinten finanszírozott állami szerződéssel egyetlen beteg sem kényszerülne utat keresni a magánkórházba. Ha rövidesen nem történik meg egy komoly tárgyalás és egy komoly szerződéskötés velünk, akkor a betegek döntő többsége ki fog szorulni a közellátásból, a tehetősebbje nyilván a magánellátásban keres megoldást.

A közfinanszírozott tömegellátást nem lehet ilyen irányba terelni, mert a magyar betegek többségének nincsen forrása ezekre a komplikált és drága beavatkozásokra. Azt se felejtsük el, hogy a gerincműtéti várólistán hosszú évek óta betegeskedő, a munkaképességét talán már régen elvesztett emberek vannak, akik alapvető megélhetési gondokkal néznek szembe, fel sem merül számukra, hogy pénzt állítsanak elő magánműtétre. Ez a szenvedő ember jelenleg szívja a fogát és várja a sorát. A kormány felelőssége, hogy megkapja azt az ellátást, amire rászorul. A kormány nem adhatja fel a közfinanszírozott tömegellátást.
 

Az intézmények ösztönzése nyilván a finanszírozási technikákkal működhet, de plusz pénz is szükséges. Milyen eszközei lehetnek ebben a helyzetben a kormánynak? A régóta hangoztatott vesszőparipája, a kiegészítő biztosítás valós megoldást jelentene most?

Egyértelmű, hogy a költségvetésen kívüli források feltárása, illetve ezeknek az ellátórendszerbe való transzparens becsatornázása a következő évek egyik kulcskérdése lesz. Ha megnézzük akár a munkaadók, akár a munkavállalók érdekeit, bizonyos, hogy forrást lehetne találni kiegészítő egészségbiztosításra. A költségvetés oldaláról a vállalatoktól beszedett szociális hozzájárulás 1-2 százalékát, valamint a munkavállalók társadalombiztosítási járulékának 1-2 százalékát kiengedve már megfelelő alap képződhetne egy kiegészítő biztosítási termék havidíjára. Ugyanakkor költségvetési bevétel keletkezne az ellátási oldalon megnövekedett aktivitások után, nem is beszélve a NEAK-kassza megtakarításaiból vagy a GDP növekedéséből származó előnyökből.
 

Adódik a kérdés, hogy ki nyújtaná ezt a kiegészítő biztosítást?

Igazából ez szimpla kormánydöntés kérdése: csinálja az állam, vagy adja oda az üzleti biztosítóknak ennek a megszervezését. Akár mindkettő egymás mellett. Zavaróan sok makrogazdasági kérdés van itt, amiknek vizsgálatára, megválaszolására nem az orvosok az illetékesek, hanem a közgazdászok. Nekik kell összehasonlítaniuk ezeket a terveket és költségvetési hatásokat a meglévő rendszerrel. A legfontosabb cél, hogy mindenki jól járjon: bár állami bevétel esik ki, az államnak kevesebbe kerülhet a rendszer fenntartása, és az ellátórendszerben is nagyobb forrás keletkezik. Az állami ellátóhelyeket ugyanis nem zárnám ki abból a körből, ahol igénybe lehetne venni a kiegészítő biztosításért járó szolgáltatásokat. Bővülne a forrás és a személyi jövedelem. Emellett bizonyosan növekedne a betegelégedettség.
 

A szolgálati jogviszony bevezetése hozott egyfajta tisztulást a magánegészségügyben?

A magánszolgáltatóknál is egy tisztulási folyamat zajlott le az elmúlt 3-4 hónapban. Azok az orvosok, akik korábban, mint kóbor lovagok magánszolgáltatótól magánszolgáltatóig vándoroltak, ügyeskedtek a jövedelemmel, lényegében eltűntek. Stabilizálódott az alkalmazotti és a közreműködői állomány is. A válság idején a legnagyobb magánszolgáltatók egyáltalán nem rogytak meg, sőt, a komplex ellátást nyújtó központok erősebbé és összefogottabbá váltak. A komoly szakmai teljesítményt nyújtó intézményeknél egyértelműen a minőségi ellátás bővítése a követendő út, ami nyilvánvalóan komoly bevételnövekedéshez fog vezetni.
 

A magánpiac szereplői is folyamatosan azt vizsgálják, hogy mire készül a kormány az ágazattal. Van-e még olyan építőkocka, ami nem került még a helyére, de jó lenne vele foglalkozni állami szinten?

Meglátásom szerint két olyan probléma tornyosul még az átalakítást vezénylők előtt, aminek felismerése és hatékony megoldása meghatározó lesz az ellátórendszer jövőjét illetően. Az egyik, amivel mihamarabb foglalkozni kell, az a személyzeti helyzet, s azon belül is a szakképzés újragondolása.
Igen komoly kivérzés volt az elmúlt másfél évben, és még nem tudjuk, hogy a következő időszakban hányan hagyják még el az egészségügyet. Az utánpótlásról kiemelten a szakápolói körben kell hatékony eszközökkel gondoskodni. Az államnak jelentős a szerepe az alap- és továbbképző rendszerek támogatásában, s minden további eszközt is fel kell használni arra, hogy a humánerőforrás oldalán tátongó nagy hiányokat mihamarabb feltöltsék. Fontos látni ugyanakkor, hogy a szakképzéshez nemcsak iskolák kellenek, hanem kell egy olyan pozitív pályakép is, amit maga előtt lát a hallgató. A hallgató akkor megy el intenzívnővér-iskolába, ha azt látja, hogy az intenzív nővérek kiemelten meg vannak becsülve, a presztízsük magas és a fizetésük jó. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, akkor ne várjuk el, hogy a fiatalok ezekre a pályákra jelentkezzenek. Az ágazatvezetés következő nagy feladata az ellátás minőségi indikátorainak bevezetése.
 

Legutóbb 1,5 éve hirdette meg ennek elkészítését az állam, ha jól emlékszem.

Több kísérlet is volt az elmúlt időszakban, eddig eredménytelenül. Most pedig egy világháború után kell valamit kezdeni a minőséggel. Össze kell rakni egy olyan indikátor-rendszert, ami a gyógyítás színvonalát határozza meg, s dönteni kell arról is, hogy milyen következményei lesznek annak, ha valaki kiváló, és milyen, ha valaki nem hozza a megfelelő szintet. Eddig erre még sosem volt példa, sem premizálás, sem büntetés. Kívánatos lenne elérni arra a szintre, ahol a minőség nem luxus.
 

Elég lenne akár csak az is első körben, hogy az intézmények nyilvánosságra hozzák megadott struktúrában a minőségi mutatóikat, és majd a betegek eldöntik a lábukkal, melyikre szavaznak?

Magam is így gondolom. A kormánynak arra kellene törekednie, hogy minden állami intézmény számára biztosítsa azt a működési környezetet, ahol az magas minőségű mutatókat tud produkálni. Ahogy elmúlik ez a háborús időszak, biztos, hogy ezen kell dolgozniuk. A magánellátóknál ez a törekvés jól felfogott piaci érdek.
 

Az egészségügy átalakítása és annak következményei sosem voltak népszerűek az emberek és így a döntéshozók körében, de úgy tűnik, a kormány hozzányúlt a rendszerhez. Ennek kapcsán felidézhetjük a 2019 októberi nyilatkozatát, amikor azt mondta, az utolsó pillanatban vagyunk. Sikerül az utolsó pillanatban menteni a helyzetet?

Akkor egy eredendő vágyat, egy globális várakozást fogalmaztam meg. Most annyiban más a helyzet, hogy egy hatalmas csapás érte az országot, ugyanakkor közben a kormány az átalakítás megkezdésével egy bátor lépést tett meg, még akkor is, ha ez tulajdonképpen egy sötétbe ugrás volt. Az összes problémásabb részével együtt az új szolgálati jogviszonyról szóló törvény egy markáns lépés volt egy meghatározott irányba. Most az a kérdés, hogy a kormánynak van-e energiája, ideje, bátorsága korrigálni a zsákutcákat és folytatni a megkezdett változtatásokat.
 

Mi lenne a fő szempont a folytatásban Ön szerint?

Megvizsgálni, hogy mire van szüksége a betegeknek. Azt kell látni, hogy ami jó a betegnek, az jó az orvosoknak és a szakdolgozóknak is. Ha a kormány optimalizálni akarja az ellátást, abban az egészségügyi dolgozók biztosan partnerek lesznek.