• Intézetünk
  • Munkatársaink
  • Tevékenységeink
  • Orvosoknak
  • Gyakori kérdések
  • Elérhetőségek
  • Karrier
  • Telefon: +3618877900
    E-mail: info@ogk.hu

    Telefon: (+36) 1 489-5200 | E-mail: info@ogk.hu
    language enmagyar
    Sajtómegjelenések
    Sajtóközlemények
    2020-as cikkek
    2019-es cikkek
    2018-as cikkek
    2017-es cikkek
    2016-os cikkek
    2015-ös cikkek
    2014-es cikkek
    2013-as cikkek
    2021-es cikkek

    Vasárnap elhunyt Dr. Bender György, az ortopédia professzora

    Tavaly, századik születésnapját ünnepelve számosan megfogalmaztuk, mit jelentett számunkra és a hazai ortopéd-sebészeti szakma számára a Professszor Úr tevékenysége. Bölcs derűje, toleráns egyénisége sokunk számára valódi inkubátort biztosított a szakmai közélet viharai közepette. 

    Személyes kapcsolatunkat megalapozta az, hogy még segédorvos koromban, a fiatal ortopédek díjának elnyerését követően számontartotta és időközönként személyesen is kommentálta  szakmai tevékenységemet. Amikor hét év után a János Kórházból a SOTE Ortopédiai Klinikára mentem át, azonnal „kikért“ a klinikaigazgatótól, s az ő osztályán, személyes felügyelete alatt alapíthattam meg az első hazai gerincsebészeti részleget, később osztályt, majd országos intézetet. Az inkubátor szónál nincs kifejezőbb leírni azt a jóindulatú törődést és figyelmet, amivel szakmai utamat (s sokan másokét is) egyengette. Nem mondta meg sohasem, hogy mit csináljak, hanem elvárta, hogy a terveimet megbeszéljem vele. Finoman jelezte, ha kétségei támadtak, de nemigen beszélt le semmiről.  Jól ismerte az egyetemi közeget (hiszen egész szakmai pályafutását ott töltötte), így iránymutatásai nekem (később értettem csak meg) időnként „életmentőnek“ bizonyultak.

     

    Nyugdíjasként is megőrizte azt a derűt és joviális attitűdöt, ami mindenki mástól megkülönböztette. Amíg fizikai ereje bírta, ott ült konferenciáinkon, végighallgatva szinte minden előadást, követve a vitákat, amikbe sohasem avatkozott.  Tőle nem lehetett olyan mondatokat hallani, ami úgy kezdődött volna, hogy „Mi úgy csináltuk...,“ vagy „Annak idején ez úgy volt...“. A múltat lezárt egységként látta, s négyszemközti beszélgetéseken is kerülte a múltidézéseket, esetlegesen az ő tevékenységét érintő témákat. Szerette a fiatalokat, gyakran szólt nekem egyik vagy másik fiatal kollégám pozitív tulajdonságairól, érdemeiről. Kétségtelen, hogy figyelmeztetett is, ha egyes személyek viselkedése alapján kétségei támadtak az adott kolléga lojalitását vagy szakmai korrektségét illetően. 

     A betegekkel való törődése, empatikus stílusa számunkra, beosztottjai számára erős példát jelentett. Egy alkalommal fordult csak elő, hogy elküldött maga mellől egy hozzá beosztott fiatal kollégát. Akkor már bizalmas kapcsolatban voltunk, s az okot firtató kérdésemre eléggé kurtán válaszolt: „Nem szereti a betegeket.“  Gyakran felemlegettem neki ezt később, látva az érintett kolléga karrierjének ívelését, de mindig csak félmosoly és ajakbiggyesztés volt az, amit ez a kérdés válaszként kiérdemelt tőle. 

    Az utóbbi években általános állapota nem tette lehetővé a személyes kapcsolattartást, s lélekben fel voltunk készülve távozására. Mégis nehéz szembesülni a gondolattal, hogy  nincs többé közöttünk.

     

    A modern magyar ortopédia egyik meghatározó személyisége ment el.

     

    Varga Péter Pál