• Intézetünk
  • Munkatársaink
  • Tevékenységeink
  • Orvosoknak
  • Gyakori kérdések
  • Elérhetőségek
  • Karrier
  • Telefon: +3618877900
    E-mail: info@ogk.hu

    Telefon: (+36) 1 489-5200 | E-mail: info@ogk.hu
    language enmagyar
    Sajtómegjelenések
    Sajtóközlemények
    2020-as cikkek
    2019-es cikkek
    2018-as cikkek
    2017-es cikkek
    2016-os cikkek
    2015-ös cikkek
    2014-es cikkek
    2013-as cikkek
    2021-es cikkek

    Dr. Varga Péter Pál köszöntése

    Dr. Varga Péter Pál, intézetünk alapító főigazgatója ma ünnepli 70. születésnapját. A jeles alkalomból Dr. Szepesi András készített életútinterjút az ünnepelttel. A születésnapi beszélgetés keretében szó esik a gyermekkoról, tanulmányokról, gerincgyógyászatról, kórházalapításról, levendulafarmról és a művészetekről is. Eredeti megjelenés helye: Weborvos.

    Dr. Varga Péter Pál, intézetünk alapító főigazgatója

    Július 12-én ünnepelheti 70. születésnapját az egyik legsikeresebb, hazai és nemzetközi körökben is elismert magyar gyakorló orvos, aki gerincsebész, gerincgyógyász munkásságával lett korának meghatározó szakembere. Szakmai pályája, különösen az elmúlt negyedszázadban, jól ismert és jól dokumentált. Nemcsak a szakmai irodalomban, ott magas impakt faktorral számolva, de a gerincbetegeknek és hozzátartozóiknak szóló tájékoztatások révén, jelezvén, hogy ezen a nehéz szakterületen csak a betegek és a környezetük segítségével lehet eredményesen gyógyítani.

    A gerinc betegségeinek diagnosztikájáról, kezeléséről szóló könyvei, könyvfejezetei, szakmai publikációi és előadásai a közelmúlt és napjaink orvosi irodalmának jelentős darabjai. A gerinc gyógyításával, annak eredményeivel foglalkozó, a modern médiumokban is megjelenő információi, előadásai, írásai, interjúi mára kirajzolják egy súlyos népbetegséggel küzdő vezető orvos szakmai profilját, gondolkodását, ethoszát.

    Jómagam 48 éve ismerem személyesen, követem pályáját, sorsát, megtisztel a barátságával, és azzal, hogy vállalta ezt a jubileumi beszélgetést.

    1) Család, gyökerek, iskolák

    Kérlek, mesélj valamit a családi gyökereidről!

    – Magyarország történetének egy nehéz és turbulens korszakában születtem, gyermekkoromat is a nagypolitika határozta meg. Apai és anyai ágon is szigorú elveket valló protestáns családba érkeztem, ahol a becsület és a munka szavaknak még világos értelme és hagyománya volt. Homonnai Péter Pálként anyakönyveztek. Édesapám, Homonnai Ottó János az ötvenes éveket jórészt börtönben töltötte a műegyetemi Balogh professzor koncepciós perének egyik vádlottjaként. 1955-ben szabadult, nem maradt ki az 1956-os forradalomból, így annak leverése után menekülnie kellett. Édesanyám nem tartott vele, így szüleim két év múlva elváltak. Édesanyám egész nap dolgozott, rólam evangélikus nagyanyám gondoskodott. Tisztes szegénységben éltünk, aminek része volt az is, hogy pénzkereső tevékenységet végeztem már hatéves koromban: barátaimmal magunk fabrikálta kiskocsival a Lehel téri piacról vittük haza „fizetőképes” vásárlók cekkereit. Nagyanyám erős akaratú, szigorú asszony volt, aki szó szerint belém verte, hogy a „munka a tiéd, a megítélés a Jóistennél van”. Tőle örököltem a mohó kíváncsiságot is a dolgok megismerésére, a nyitottságot és rugalmasságot, amik mindenféle megismerési folyamat alapelemei. 1961-ben Édesanyám feleségül ment Varga Gézához, s Ő adoptált engem, így lettem Varga. Nevelőapám szintén erős akaratú református ember volt: ludovikás tisztnövendék, majd segédmunkás, ötvenhatos elítélt. Emberi tisztesség tekintetében nem ismert megalkuvást, két alkalommal szemem láttára pofozták meg lakásunkon a rendőrök. Iránta való tiszteletből tartottam meg nevét, bár gyermekeim közül három visszavette a Homonnai nevet. Iskoláimmal, tanáraimmal nagy szerencsém volt, korán olvasásra szoktattak, mély emberségük szép emléke életemnek. Mint sok embernek, nekem is a középiskolás évek jelentették a döntő lökést: a városligeti Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, de az István és Radnóti gimnáziumok háromszögében páratlan környezet állt rendelkezésemre mind a reál-, mind a humán tudományokban. A sport és kórus szerves része volt az életemnek. Az akkori idők Egyetemi Színpada jelentette a belépést a művészek és a művelődés magasabb szféráiba. Tanáraim segítségével már 15 éves koromtól látogattam a programokat, később – igaz, periférikus – része lehettem az ottani hallgatói közösségnek. Természetesen, a család anyagi helyzete miatt folyamatosan dolgoznom kellett, így a tanulás-munka együttes számomra alapvető létformává vált.

    Hogyan indultál el az orvosi pálya felé? Volt valamilyen példaképed vagy késztetésed?

    – Érdekes módon, nem volt. Kitűnő tanuló voltam, kedveltem az orvosi egyetem felvételi tárgyait, a biológiát és a fizikát, de más tantárgyakat is ugyanúgy. Harmadik osztály végére egyfajta intellektuális fejlődés mentén, elnézést a nagyképűségért, jutottam el az orvosláshoz, és a döntéshez, hogy orvos legyek. Érettségi után, 1969-ben a Budapesti Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel. Hogy ne vigyenek el katonának, orvosi műszerész ipari tanulónak jelentkeztem, de ahogy az igazolás megvolt, átmentem műtőssegédnek az Országos Traumatológiai (ma Baleseti) Intézetbe. Alaposan felkészültem a következő évi felvételi vizsgára, ismét maximális pontot értem el, megint nem vettek fel. Még annak az évnek a novemberében bevittek a határőrséghez, ahol 27 hónap sorkatonai szolgálat jutott osztályrészemül a jugoszláv határon. 1973. februárban szereltem le, mentem vissza műtőssegédnek. Harmadszor is felvételiztem, és ezúttal végre felvettek az egyetemre.

    Milyenek voltak az egyetemi éveid?

    – A budapesti orvosegyetem nagyon pezsgő tudományos és diákéletet élt abban az időben, legalábbis akik keresték a lehetőséget, megtalálták a kiváló tudósokat és orvosokat, akik közül sokkal még ma is közeli barátságban vagyok. Jó időszak volt, és természetesen elsősorban kiváló tanáraim hatására folyamatosan erősödött bennem az érzés, hogy jó utat választottam. A tanulás mellett itt is folyamatosan dolgoztam, állandó helyként a Traumatológián, ahol szintén kiváló embereket ismerhettem meg. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Gondviselés egész életemben rengeteg jó emberrel hozott össze, ma is gyakran elcsodálkozom, micsoda lehetőségeket kaptam egész életemben. Ez a hatalmas baleseti kórház, ahol minden fontosabb sebészeti szakterületet műveltek, az alapvető, meghatározó szakmai élményeim közé tartozik. Itt találkoztunk 1973 telén, Te a pályakezdő sebész-traumatológus gyakornok, én az orvostanhallgató-műtőssegéd, akit rendkívüli módon érdeket az a színes, sokféle feladat, amit az ügyeletekben végeztünk. Nagy sebész egyéniségekkel találkozhattam, az ügyeletekben rengeteg történetet meséltek, a keményen dolgozó, egymásra utalt szakemberek kollegiális együttműködése mély benyomást tett rám. Aktív tagja voltam műtősfiúk-beteghordók-ápolók közösségének, ami páratlan módon alapozta meg orvosi gondolkodásomat: a betegek érdekeinek képviselete mellett a mindenkori munkatársak megbecsülését.

    Hogyan fordultál a gerincsebészet felé?

    – Kérdésed meglehetősen „költői”, hiszen Te is tudod, hogy akkor még nemcsak Magyarországon, de a világban sem volt még önálló szakterületnek nevezhető gerincsebészet, gerincgyógyászat. A csigolyatöréseket konzervatív módon kezelték. A degeneratív gerincbetegségeket szintén, ez a reumatológusok területe volt. A gerinc elsődleges és áttételes daganatai szinte a teljes reménytelenség csoportjába tartoztak. Az egyetlen komolyabb műtéti aktivitást az idegsebészek mutatták, akik bénulással járó töréseknél dekompressziót végeztek, egyébként a porckorongsérv kivétele tette ki a napi gyakorlat döntő részét. Számomra a döntő lökést a gerinc felé a tragikus motorbalesetek jelentették: kortásaim bénultak és haltak meg gerincvelői sérülésekben. Már az egyetem alatt neurofiziológiai és anatómiai kutatásokba kapcsolódtam be a neurotrauma gerincet érintő patológiái mentén.


    2) A szakértelem megalapozása itthon és külföldön

    Akkor miért nem traumatológus akartál lenni? Miért az ortopédián kezdted el a szakorvosi curriculumodat?

    – Azokban az években idegsebészeti életpályában gondolkodtam. Pásztor Emil idegsebész professzorhoz fordultam, aki nagy rokonszenvvel fogadott, irányadó beszélgetéseket kaptam Tőle. Intézetében nem tudott állást adni, ellenben javaslatára a János Kórház Trauma Idegsebészeti Részlegére jelentkeztem, ahová nem igazán tülekedtek a végzős hallgatók. A sors fintoraként, a belépésem napján az összevont Ortopéd-Traumatológiai Osztály vezetője az ortopédián jelölte ki a munkahelyemet. Akkor ez drámai helyzetnek tűnt, de igazából ismét a Gondviselés irányította sorsomat: a nevezett főorvos, Krakovits Gábor (később professzor) nálam messzebbre látott. Sokat köszönhetek Neki, lényegében ő mondta ki nekem először, hogy a gerincsebészethez az idegsebészeti technikák birtoklásán túl ortopéd-traumatológiai elméleti és gyakorlati jártasság is szükséges. Jelentős intellektus volt, páratlan ajándék, hogy hét évig Vele dolgozhattam. Ortopéd-traumatológiai osztályt vezetett, így mindkét szakterületen erős jártasságot szerezhettünk, ami a kiváló szakorvosi gárdának is köszönhető volt. A mindennapi orvosi munka után, Balázs Márta professzorasszony kórbonctani osztályán rendszeres tájanatómiai gyakorlatokat, később műtéti gyakorlatokat végeztem. Ezek megbízható utat jelentették az emberi test pontos megismerésére, különösen az olyan bonyolult rendszerek, mint a gerinc, a kismedence vagy a rekeszizom anatómiájában való jártasság megszerzésére. Munkáimból több pályamunka született, ami pályadíjak elnyerését is jelentette. Jutalomként főnököm, a szakképzéshez kötelezőkön túl, szakmai gyakorlatokra engedett az általam kiválasztott fontosabb műhelyekbe. Sebészetet Ihász Mihály, mellkassebészetet Kulka Frigyes, plasztikai sebészetet Zoltán János professzoroktól tanulhattam. Pásztor Emil professzor engedélyével két évig Juhász János és Benoist György mellett tanulhattam az idegsebészet alapjait. Az ortopéd sebészek közül számomra meghatározó volt Riskó Tibor professzor osztálya az ORFI-ban (ma Budai Irgalmasrendi Kórház). Riskó Tibor nagyívű pályát bejáró korszakos orvosszemélyiség volt, aki tüdőgyógyászból előbb mellkassebész lett, majd a Fodor József Szanatóriumból kialakította az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet, később a Korányi Kórházban az extrapulmonális TBC kezelését szolgáló ortopédiai-csontsebészeti osztályt, és végül klinikai rangra fejlesztette az ORFI nagy ortopédiai osztályát. Talán ő volt az első ebben az országban, aki felismerte a modern gerincsebészet mibenlétét, és a mindennapi gyakorlatban való meghonosításának szükségességét. Munkatársai közül többen kiváló gerincpraxist vittek, például id. Jakab Gábor a kor nagy hatású gerincsebésze volt. Riskó Tibor idővel a szó legnemesebb értelmében a mentorom, legfontosabb hazai szakmai támogatóm lett. Élete végéig erős barátság kötött össze minket.

    Ha ilyen jó háttér volt a János Kórház, miért mentél át az egyetemi Ortopéd Klinikára?

    – 1983-ban szakvizsgát tettem ortopédiából, és akkor már teljes figyelmemmel a gerincre fókuszáltam. Közben szorgalmasan olvastam az egyetemi könyvtárban, és reprinteket kérve az alakuló nemzetközi gerincsebészeti elit levelezőpartnere lettem. Sok segítséget kaptam, az ismeretlen fiatal orvost a „vasfüggöny mögül” minden megszólított pozitívan fogadta. Jelentős könyvtáram és reprint-gyűjteményem lett ezeknek a kollégáknak a segítségével. Így kerültem levelező kapcsolatba a gerincsebészet akkori „pápájával”, az idegsebész Ralph B. Clowarddal, a Honolulu-i egyetem professzorával, akkor kurrens módszerek innovátorával. Hihetetlen szakmai respektussal bírt, minden nagy embert ő operált a világ bármely tájáról. Megtisztelt érdeklődésével, évekig tartó levelezésünk során oktatóanyagokat küldött, nemegyszer hosszú, részletes leírásokat küldött, rajzokkal illusztrálva. Röntgenfelvételeimről rendszeresen másolatot kért, értékelve a látottakat. Először 1987-ben Rómában, egy kongresszuson találkoztunk személyesen, ahová az ő javaslatára a rendezők költségén jutottam el. Ezt követően eljött Budapestre operálni, majd meghívott Honoluluba. Igazából innen számolom nemzetközi pályafutásomat, amit kétségkívül ő indított el, és haláláig támogatott.

    - És ilyen előzmények után most tudok válaszolni a kérdésedre. A János Kórházból az erős napi munka mellett tudománykodni vagy rendszeresen külföldre utazni nem lehetett, míg az egyetemről akkor már sokkal könnyebben. Egyértelmű volt, hogy számomra ez a következő lépcsőfok. Vízkelety Tibor professzor adott állást a SOTE Ortopédiai Klinikáján, azzal a céllal, hogy önálló gerincsebészeti részleget hozzak létre. Bender György professzor osztályának részeként alakult meg az első nominált gerincsebészeti egység, amit adjunktusként vezethettem. Tág tér nyílt nemzetközi aktivitásaim szervezésére. Bár pénzügyi támogatást sohasem, de távolléti engedélyt korlátlanul kaptam az intézetvezetőtől. Csak, hogy illusztráljam, 1986 és 1991 között 17 ösztöndíjas tanulmányutam volt, Németországba, Japánba, az Egyesült Királyságba, az USA-ba, s ezen belül legtöbbet idegsebészeti tréningre Cloward professzorhoz Honoluluba.

    Sose rejtetted véka alá, hogy az életedben még egy nagy változást hozott az amerikai kapcsolat, az anyagi függetlenség megteremtését. Hogyan történt ez?

    – Amikor már közel kerültem a gerincműtétekhez, Magyarországon még csak nagyon nehezen lehetett modern műszerekhez, implantátumokhoz jutni. Elkezdtem műtéti megoldásokon gondolkodni, és volt néhány eredeti ötletem, amelyik először Cloward professzornak tűnt fel. Emberi nagyságát mutatja, hogy fenntartás és önzés nélkül a hasznosítható ötleteimet elkezdte menedzselni, és ebből szabadalmi díjak keletkeztek. Ez egyszerre jelentett számomra szakmai elismerést és azt a régen áhított anyagi biztonságot, amivel kikerülhettem a paraszolvencia kényszerpályáiról. Persze, hatalmas ösztönzést is jelentett, hogy a kutatómunkám nemcsak szakmai elismerést és örömet jelentő cél, hanem a megélhetés biztonságát is megteremti. Cloward vezetett be a nemzetközi implantológia világába. Őszintén be kell vallanom, ez a komoly jövedelem erős faktor volt abban a döntésemben, hogy nem maradok külföldön, hanem idehaza építem fel szakmai karrieremet.


    3) Részvétel a nemzetközi munkamegosztásban – tudományos tevékenység, betegellátás

    Az 1980-as évek végén fokozatosan felfigyelt rád, illetve a munkásságodra a szakma. 1989-ben egy éven belül tagja lettél az Ortopédiai Szakmai Kollégiumnak és a Magyar Ortopéd Társaság vezetőségének. Hogyan élted meg ezeket?

    – Örömmel és sok munkával, valamint nagy-nagy szerencsével. Eddig nem említettem a saját családomat. Egyetemista koromban diákszerelemből megnősültem, gyors egymásutánban két fiunk született. Házasságunk azonban hamar kihűlt, és a diploma után rövidesen elváltunk. Mindketten két év elteltével találkoztunk azzal a szerelemmel, ami aztán egész életünket végigkísérte. Második feleségem, Litkey Erika négy gyermekkel ajándékozott meg, és két első fiammal is meleg családi szeretetet alakított ki. Ő a Jóisten ajándéka, aki nemcsak elviselte, de feltétel nélkül támogatta az én sokszor parttalan munkámat, „világkörüli” útjaimat, a nehéz helyzetekben szilárd támaszt és bíztatást adott számomra. De a kérdésre visszatérve, ezek az évek a gerincsebészeti, gerincgyógyászati szakma számára döntő jelentőségűek voltak. Ez a hatalmas népegészségügyi problémát jelentő betegcsoport nemcsak a világban, de idehaza is a figyelem középpontjába került. Nemzetközi szervezeteink alapításakor jelen voltam, és az évek során különféle tisztségeket viseltem. Szinte ezekkel egyidőben Magyarországon is létrehoztuk a Magyar Gerincgyógyászati Társaságot, ahol a gerinc diagnosztikájával és gyógyításával foglalkozó szakemberek közösen keresik a megoldásokat. Ortopédek, idegsebészek, traumatológusok, onkológusok, radiológusok, neurológusok, reumatológusok, rehabilitációs szakorvosok, gyógytornászok, fizioterapeuták alkotják a társaságot. Aktív részesei lettek a hazai és a nemzetközi tudományos életnek.


    4) Önálló műhely megteremtése

    1993-ban a Karolina úti Ortopéd Klinikáról átköltöztetek a régi Honvéd tisztikórház épületébe, a Királyhágó térre. Miért volt erre szükség?

    – Ahogy bővült a tevékenységünk, egyre több és bonyolultabb műtétet végeztünk, ami időben is sokkal hosszabb volt, mint a szokványos ortopéd műtétek. Egyre jobban feszegettük a klinika lehetőségeit, ami komoly feszültségek forrása lett. Amikor az egyetem lehetőséget kapott a leépülő honvédegészségügy miatt kiürülő Tisztikórház kapacitásainak hasznosítására, a vezetők úgy látták jónak, hogy oda a mi osztályunk kerüljön. Ahogy bővült a tevékenységünk, fokozatosan úgy laktuk be az egész épületet. Közben 1996-ban megkaptuk az Országos Gerincgyógyászati Központ (OGK) címet, ezzel együtt a szép számú feladatot is. Hatalmas fejlődés vette kezdetét, ami a mai napig tart. Új munkatársak, hazai és nemzetközi viszonylatban is jelentős méretű és szervezettségű struktúra alakult ki. Nemzetközi vonzerőnk megnőtt, egyre több látogatót, ösztöndíjas kollégát fogadtunk, de a legtehetségesebb fiataljainkat is a respektált nemzetközi műhelyekbe küldhettük tanulni, dolgozni. Nagyon sok meghívást kaptam külföldön operálni, több kormány és egyetem konzultációs szerződést kötött velem. Fokozatosan megjelentek Budapesten is az ide referált külföldi betegek, jelezve, hogy bizonyos szakterületeken már nemcsak a szakirodalmi megbecsültségünk jelentős, hanem a külföldi betegek és kezelőorvosaik bizalma is felénk fordult. A hagyományosnak számító degeneratív patológiák mellett a korai kétezres évekre már a daganatsebészet vált a „prémium termékünk”-ké, és a speciális szakmai szervezetek alapításában is nagy szerepet vállaltunk. Budapest a gerincsebészet szakmai térképén piros pont volt, és a kétévente megrendezett nagy nemzetközi konferenciánk mérföldkőként működött. Egyre több hely jutott a gyógyítás mellett a kutatómunkának is, és a számítógépes elemzés, tervezés, az „in silico medicina” területén is vezető intézmény, kiválósági tudásközpont lettünk. Egyre több munkatársam érett meg az önálló munkára, majd egyes szakmai vezetői tisztségek betöltésére. Közben a világ is változott körülöttünk, a magyar egészségügyben is teret nyert a magánellátások köre, ezért a Nagy Jenő utcában 2001-ben megnyitottuk a Budai Egészségközpontot (BEK), hogy a gerincgyógyászat mellett még számos szakterületen járóbeteg-szakellátást is működtessünk. Eredeti szándékom szerint a külföldi betegek ellátására terveztem, de kiderült, hogy időben érkeztünk, és a magyar betegek is jól fogadták a kezdeményezést. A világ közben gyorsan változott, 2004-től már a Budai Egészségközpont Kft. üzemelteti az Országos Gerincgyógyászati Központot is.

    - A szakmai feladataim mellett tehát új feladatként megjelent egy jelentős méretű magánintézmény menedzselése, amelyet más szemlélettel, erre a célra képzett munkatársakkal folytattam. Ekkor már évtizede a médiumok érdeklődésének központjába kerültünk, és céljainkat, fejlődésünket már ezeken a csatornákon keresztül is követhetik az érdeklődők. Hogy ez áttekinthetőbb legyen, a Budai Egészségközpont honlapján, a Magyar Gerinctársaság felületén azóta is bemutatjuk a fontosabb adatokat, információkat, annál is inkább, mert a Társaság 25 éves, a Budai Egészségközpont 20 éves jubileumát is igyekeztünk méltó módon megünnepelni.


    5) Napjaink folyamatai, összegzés

    Órák óta beszélgetünk. Sokkal több marad ki ebből az interjúból, mint ami belekerül. A tanulságok mellett olyan gazdag életút van mögötted, amit érdemes lenne unokáidnak, kései utódaidnak, a tanítványoknak és a követők számára részletesen megírni, közreadni. A komoly részletek mellett akkora gondolati gazdagság és annyi jóízű emberi történet van benne, hogy ez megérne egy kis erőfeszítést. De fejezzük be a jelen és a közeljövő terveivel, gondolataival!

    – Az utóbbi néhány évben egyre jobban foglalkoztatni kezdett az intézetünk jövője, a kórház fejlesztésének és korszerűségének a kérdései. A szakmai csapat már éli az önálló életét, hatalmas tudományos és gyógyító kapacitással rendelkezünk, de ennek az épített környezetnek és a szakmai felszerelésnek meg kell felelnie, úgy, hogy ebben helyet kapjon a folyamatos fejlesztési szükségletek kielégítése is. Be kellett, hogy lássam: az immár 12 milliárd forint árbevételű cég olyan hatalmasra nőtt, és olyan növekedési potenciállal rendelkezik, hogy a biztonsága és a stabil fejlődése érdekében komoly pénzügyi befektető partnerre is szükség van. De olyanra, aki nem korlátozza a szakmai fejlődést, és elfogadja, hogy az intézet tudását, gyógyító kapacitását a közfinanszírozott magyar polgároknak is hozzáférhetővé kell tenni. Hosszas fejtörés, keresés után régi barátom, Csányi Sándor Bonitas 2002 nevű családi cégében találtam meg ezt a partnert. Bennük láttam meg annak a biztosítékát, hogy az intézet hosszú távon fennmarad, s nélkülem is tartja ezt az irányt. A privát kórház elsőrendű követelménye, hogy valós népegészségügyi szükségletekre épüljön: nálunk ez az általunk működtetett Országos Gerincgyógyászati Központ. A Budai Egészségközpont Kft. ügyvezető igazgatójaként minden tapasztalatomat a stratégiai irányításra fókuszálom. Közben gondolok a napi aktivitásokból való fokozatos visszavonulásra is, hiszen ennek az interjúnak az apropója egy évszám, aminek ha még nem is érzem a súlyát, de komolyan kell vegyem.

    Milyen gondolatokat tudnék most megfogalmazni Neked, amit életemben vezérfonalként követtem?

    1) Mindig tudtam, mit akarok elérni. Sokszor ütköztem falba, de mindig addig kerülgettem, amíg elértem a kitűzött céljaimat. Erős hitem a Gondviselésben mindig segítségemre volt.

    2) Magánéletemben stabil családra, szeretetteljes életre törekedtem, ami nem valósulhatott volna meg erős, támogató feleség nélkül.

    3) Munkámban a korrekt szakmaiságra való törekvés dominált, benne a betegek és a munkatársak érdekének kompromisszum nélküli képviselete.

    4) Semmi olyan tevékenységbe nem fogtam, aminek nem láttam társadalmi hasznát.

    5) Nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy szándékosan soha senkinek sem ártottam. Gondolkodásomat és viselkedésemet mindenkor a segítségnyújtás vágya, az empátia és a tolerancia határozta meg.

    Hogyan éled életedet?

    – Azt a transzlációs mechanizmust, amit a gerincsebészetben, illetve az OGK vezetésében meg tudtunk valósítani, szeretném a BEK üzleti vezetésében is véghez vinni. Néhány éven belül az én aktív részvételem nélkül is ugyanúgy kell működni az intézménynek, mint most. A sebészetből való visszavonulásom éveiben egyre többet foglalkoztam az esszenciális olajokban rejlő lehetőségekkel. Levendulafarmot létesítettem Somogy megyében, ahol saját lepárlómmal bio-minőségű olajat állítunk elő. Emellett a hazai vezető levendula-szakemberekkel többsíkú kutatási programot indítottunk el. De a mindennapi teniszt sem akarom elhanyagolni, a sport változatlanul kiemelt helyen van életemben.

    Lesz időd a művészetekre is?

    – Egész életemben sokat foglalkoztam művészetekkel, a festészet, zene és az irodalom életem elválaszthatatlan részét képezi. Két éve ismertem meg Kunffy Lajos festőművész kissé elhanyagolt emlékmúzeumát, Somogytúr községben. Egyre inkább bekapcsolódom helyreállításába, az életmű feldolgozásába, új kiállítás szervezésére. A helyi önkormányzat valamint a kaposvári Rippl Rónai Múzeum főigazgatója és szakemberei örömmel fogadták közeledésemet, és mára kidolgoztuk egy szép közösségi projekt tervét, középpontjában a művész és kortársai (Rippl-Rónai József, Vaszary János, Márffy Ödön, Iványi-Grünvald Béla mellett még számos festőművész) műveinek kiállításával. Emellett az emlékmúzeumban dokumentációs műhelyt hozunk létre a Somogyhoz kötődő művészek életútjának és tevékenységének tanulmányozására. Erre a célra nonprofit vállalkozást alapítottunk. Ez számomra egy nagyon izgalmas, sok intellektuális örömet adó feladat. Ezekből is láthatod, hogy bár még csak tervezem a fokozatos visszavonulást, de remélhetőleg akkor se fogok unatkozni.

    Ezt a beszélgetésfolyamot csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Nagyon sok kolléga, orvos, beteg, újságíró és polgár nevében mondom, írom: Isten éltesse sokáig Varga Péter Pál doktort, az orvost, a gyógyítót, a tanítómestert, a tudóst, a műgyűjtőt, a patrióta polgárt. Maradjon velünk sokáig, mert tudására, bölcsességére, empátiájára és barátságára nagy szükségünk van…